RÓLAM

A SZÉPSÉG MINDENÜTT OTT VAN, NEM RAJTA MÚLIK, HOGY NEM VESSZÜK ÉSZRE. (Rodin)

Borza-Pozsár Erika fotográfus

Szereztem programozó matematikus diplomát, aztán informatika tanárit is. Írtam szakdolgozatot Internet és társadalmi viszonyok címmel, amiből tankönyv lett az ELTE-n. Végeztem 4 évet bibliaoktató szakon a SOLA-n, és egy évet aerobik oktató szakon a TE-n. Dolgoztam 19 évet a szigorúan szabályozott gyógyszeriparban informatikusként, utaztam Indiától New Yorkig, éltem Budapesten és 400 fős zsákfaluban, luxushotelben és félkomfortos vályogházban is.

Elmúltam negyven, van három gyermekem. Fotóztam néma áhítattal hatéves kislány temetésén, kísértem fiatal lányt mellrákon át az újrakezdésig és éltem meg olyat, amiről most még nem tudok írni. Talán majd később. De okosakat nem tudok neked mondani.

Én csak azt tudom, hogy az élet csodaszép, és hívlak: gyönyörködjünk benne!

Tanultam Jung Zsenitől aktot fotózni, Kanovits Gábortól portrézni, Eifert Jánostól életképezni és szereztem fotográfus szakképesítést a Számalkban. Legtöbbet a saját próbálkozásaimból és a gyakorlatból tanultam, de az iskolában szerettem a művészettörténetet és a fotótörténetet is. A legelevenebb élményem, hogy Opalka művészetének apropóján Illés Barna tanárúrral arról vitázunk, hogy boldogságból fakadhat-e művészet. (Nem jutottunk dűlőre.)

Igyekeztem mindent magamba szívni a fotós worshopokon, 10 éves korom óta tanulom a fotózást előbb filmes, aztán digitális gépekkel, előbb az öcsémen, aztán mindenki máson. Készítettem portrékat ismert emberekről és ismeretlen hithősökről a Jelige magazinba. Jókislány szindrómával megtanultam mindent a fotós iskolában, még sminktanfolyamra is jártam a tökéletes képekért – és mégis vagy épp ezért: már nem az a célom, hogy tökéletes fotókat készítsek. Mert a technika egy dolog, mindig van hova fejlődni és mindig van aktuális divat – nem csak az öltözködésben, a fotózásban is. A látásmód, az elfogadás (nem csak másokat, magunkat is), és az állandó értékek – ezeket keresem és tanulom még mindig, minden nap.

Én azt tudom adni neked, hogy elfogadlak, ahogyan vagy. 

Nem alakítalak át, nem kapsz új hajat, sminket, stílust, nem csinálok belőled fotómodellt vagy címlaplányt. Nem azért fotózok, hogy legyen egy újabb szép darab a portfóliómban.

Te vagy fontos, a te egyedi szépséged: az, aki csak te tudsz lenni. Szeretem az arcokat és megtisztelő, ha rám bízod a sajátodat,

ha lefotózhatlak, ha megengeded, hogy megmutassam, milyennek látlak, ha kísérhetlek fotóimmal életed egy fontos eseményén vagy vagy életed egy hosszabb szakaszán.

S hogy boldogságból fakadhat-e művészet? Erre nem tudom a választ, és már nem is fontos. A középiskolai irodalom óráktól kezdődően azt láttam, hogy a művészek mind különösen érzékeny emberek voltak, vagy csak több jutott nekik a nehézségből; de akárhogy is, már akkor tudtam: nem akarok sem híres, sem művész lenni.  

Én az egyszerű, hétköznapi, hálás életet választottam. 

A hálához pedig nekem az egyik út a fotózáson át vezet. Hálás vagyok érted. Akár csak olvasol, akár találkozunk és lesz egy klassz fotózásunk együtt. Ha jól csináljuk, akkor a fotók segítenek, hogy megszeresd, ami a tiéd, megszeresd, aki vagy. Várlak.

A fotózás,

a gyermekek és az utazás az, ami segít, hogy úgy nézzem a világot, mintha először látnám:
hálával az életért.